Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
amugyvagy

2. TE IS

F.A · 1 hete
A MINDENT IS ELADNÁNK.         

Mindent eladnánk ebben a tökmindegy hogy mennyire abszolút, abszúrd, határtalan és annál is csodálatosabb mindenségben! Szabadáron, hisz egy kavics is felfoghatatlan, felértékelhetetlen valóságdarab.
És akkor még nem beszéltünk arról a beszédről, ami észreveszi azt a látást, ami megérti azt az ostobaságot, hogy kereskedelmi rendszert csináltunk a létezésből! 
Nade a kérdés, a nagy és sorsdöntő, hogy mivel fizetünk? Mert meglehet, hogy önmagunkkal, s olyan lehetőséget adunk el, mely nagyon ritkán adatik, s mely így a legrosszabb üzletté válik.
És még versenyzünk is az elbukásért!       


FŐLDÖN FUTÓK        

Falakat kimázólva színesre, földből kikapart kiégett kivilágított díszdobozokban múlva, addig kenegetjük s rendezgetjük, tőltögetjük s ürítgetjük az időt, míg teljesen el nem feletkezünk arról, akit valóságnak is becézhetnénk, ha tudnánk róla, ha ismernénk! 
Minek kiírtani és agyonszennyezni ezt az érző és fájó bolygót, ha úgysem tud boldoggá tenni az, mit halálra szipojozunk belőle! E röpke évek alatt mi jó és szenvedés elér, csupán elfeledett múltak gyümölcsei. A véletlen és vakszerencse csak öntudatlan életálom illúziói. Minek daráljuk bele a lét e bölcsöjét az autókba ha úgy sem jutunk sehova?! Minek daráljuk bele e testbe a mástestüeket ha utasa úgy is elvész?!
Teremtéseken és univerzumokon át vándorlolva, az oly régen várt s keresett kijárat kapujának zöld, és hűsítő vizű Földparkjába megérkezve, megpihenve, megnyugodva végre, csak megébredni kéne! Pusztító elméket elutasítva, elengedve, eldobva végleg, csak elhagyni kéne e múlandót!
De még mindíg őrült s szenvedő szenvedéllyel szaladunk, nemakarva tudni hogy minden Te vagy, és e Földrerogyó szerkezet meg nem mi! Örök lendülettel csak futunk el, s már megint vár a magányos, nemlétezésízű semmi.       


REGGEL ÖREGGEL

Szembejövő ráncos jövő, csontról lebiggyedt szájjal, lecsüggedt tekintettel biccent a mostnak, ki ifju szemét, fülét befogva tiltakozik: nem, nemén vagyok! Nem lehetek ő! S ő nem lehetett én! Hisz én ,... na ezért nem akarok tudni semmit! 
Hát sikerült! De fogalmazni nem, mint én, mert nem akarni tudni semmit, azt jelenti mindent akarni tudni! De persze tudom mit akarsz mondani! Hogy valaki mondja azt, hogy te nem ez az elhervadó röpke játék vagy, hanem örökké gyönyörű valódi! Ki parttalan boldogságóceánban lubickol sellőként, szabad égvégtelenben röpköd angyalként, és szerelemmezőkön botladozik határoknélküli kacajokat kergetve!
Hát nem tévedtél csak kicsit el! S legyen ki ráncosan is oda kisér fel!


FÉLRÉRTETT SZERELEM       

Iszonyatosan mély veremcsapda és Alízevő nyúlüreg! Borzasztóan taszító ahogyan legyőzhetetlenűl vonz, amikor mindegy hogy ki csak áldozatúl essen létezésed égető érintésének! S mikor már nem mindegy hogy ki, menthetetlen menedékké válik pillanatnyi létszigete, a valóság e személytelen óceánjában, melyben univerzumok csak fortlyogó buborékok.
Egy emberőltő alatt elsóhajtozott levegő, aztán grabancodat markolva, pokoli fulladással ránt le, és szerteszét öl öle ölelő méje. Mire egy pillanatra felocsudnál, hogy mégis örök vagy, már újra levegő után kapkodsz! És minden után miután csak tudsz, miután a mindenről már megint semit sem tudsz. 
Noha nálánál igazabb és szerelmesebb társad sosem lehet! Te valóságot lélegző, magánytól fuladó beteg!         


KISSPÁL ÉS A BORZ

Vajon mit gondolhatott ő, ( kitől itt nemigen kérdik meg:" ja és te ki vagy? ") mikor a kezdetek kezdetét se találta még ki, de fejét fogta, hogy ha a szabad akaratot feldobja, ráadásúl még néha-néga maga fölé is heccből, ami azért szavakba nemönthetően abszolútbrutáljó ötlet, s tudta, hogy lesznek olyan borz-asztó, nem engedhető mégsem ereszthető mellékhatások, mint a Kispál és a Borz, akkor lehetséges lehetett-e, hogy előre elmosolyodva rájuk gondolhatott?!


TE IS ?!

Nyáreleji kellemesen unalmas levegőt kifújva azon tűnődök, nem is tudom már melyik s hányadik nyár ez. Ám egyszercsak megdermed benne látásom! És észre veszi, hogy az ész nem tud vele mit kezdeni! Mert ez itt nem is a levegő közege. A fényé! A fény ege! De milyené?! És honnan?! Hogyan?! És...! Hol vagyok? Már megint! Mért kellett e fénynek és a látásnak találkoznia tudatosan? És pont bennem is! Mit vagy Kit kellene látnom?
Csak fény van! Csak néha pislantunk. Egy pillanatra. Vagy egy éjszakára. Vagy többre. Egy vagy száz vagy ezer vagy milliárd életre! De csak szemtelen szemlefedés és nem az én hibám, hogy tehetek róla, hogy túl parányiságomat s jelentéktelenségemet kihasználva eltévedek benne. Mert oly vakító! Csak tapogatódzok a vak fényességben, s igen, néha mellényulok, de nem tehetek róla, hogy az én hibám! De. 
( Mondtam hogy ne legyek, de hát Te..) 
Nincs itt senki valójában. Mert a valójában senki nincs itt. Csak botorkálunk benne, és árnyékaink suhannak el. 
  - Szia! Te is?!    Hé!    
Elment.
Túl sűrű ez a fény. Túl szép, Túl éles. S akkor is megvágom magam vele ha nem teszek benne semmit. A tétlenséget se tehetem. Mint szolga ki úgy lázad, hogy nem is hallgatja meg mire kérték, s lehet csak azt akarták, hogy boldog legyen. Most már mindegy. 
Arról viszont tényleg nem tehet senki, hogy egyedűl az nem lehetséges! Se árnyak után kapkodva, mert ez alaptény! Ahogy az is, hogy az egyetlen élő ki itt van, ez a Napfény!


ZÜLLÉS

Dühvel fűszerezett szédítő ringás, mi az előbb még oly varázslatos volt, most üresen kongatja elmeharangját. Létemet temetni akarja, de én nem hagyom s ütöm vágom, kívűl belűl akárkit, de főleg őt! Azt a ki kitudja kivagyokot! Csak mondj egy okot! Bármilyet haver! Én verem agyon magamat, ok se kell! Meménvagyok okok oktalan óceánján szökök, és sehová jövök. Türelmetlen várom a megnyugvást, aztán nyugtalan tűröm az újabb izgalomat! Csak mégegy korty, mégegy slukk, aztán újra bánom, de csaknem ereszt e föl-le dobó kereszt! Mámor szobák sötétlő, igéző, vöröslő de ölő bársonylabirintusába tévedve, mitsem tudva a valódi, mindent széthasító, ragyogó gyönyörről! 
Veszek el és meg, sörhabokon merengve habozok habzó szájjal, újra és újra rágva a régi tévedeseket. Mindúntalan azt hiszem, de nem találok kiútréseket. Mélylevegőjű, nehéz, remegő sóhajok hoznak vissz s vetnek partra megint, s ő hiába int, hogy mitketesek még idekint. 
Elmém csak legyint, tántorogva vállára veszi e rozzant testet, s válaszúl néhány csaló sort odahint.
 

AMIT MINDENKI MEGÉRTHET, VAGY NEM

Presszó utáni végszó. Lekacsintó Napszem, opálfehér és halványaranyfényű égen hömpölygő mélykék felhőhabfoszlányok úsznak lassan tova. Az időben, s az azon túlban. Te meg rápillantasz, és te is tovasiklasz rajta. Holnap meló, világ heló, mondjad teló! Valaki azt üzeni hogy nem üzen semmit. Csak neki is vannak ilyenek. Szép felhők, rácsukott ajtók, munkahelyek, gombok meg kezek. Igen, ezek nem kisboltba nagyszatyorral igyekvő kérdések, hanem útonálló, szivetrabló, a világmindenbe kilökő, támadó megébredések! Ugyhogy inkább gyorsan elsietek. Vagy max hiszek. Mindegy miben csak jó legyen. S alugyak tétlen kényelmesen, ahogy kéjjel lesem, mit rejt neten, vagy téveben a nekem való való. 
De míg e mindennel teli űr kezedbe telót gyűr, nem baj? Hogy amúgy örök vagy te haló! Erre mikor kattintasz? Hahó! 


HOGY LEGYÜNK?        

Legyünk nagy műszentek, kiket a csodák is csodálattal néznek? Vallásos jelmezben tündöklők? Vagy már nem is divat ez, nem is menő? Inkább szenvedő, csalódott tömegből kitűnő, félisten ruhákban lépdelők? Élvezni mily irigyen néznek ők? Mint drága járművek és lakóépítmények büszke urait? Vagy legyünk csak mi is alkoholban erjedők, sötétet érlelők? Létet feladók, magukat feledők, mámorban elmúlók, semmiben elmálók? Vagy csak simán legyünk jobbak másoknál vagy legalább mások, vagy ha másnem kiválasztottak? Vagy legyünk mi is felelőségnélküli miniszterek? Vagy lelkiismeretes gengszterek? Tudósok, kik megmondják mit tudsz, tanárok, kik mutatják hogy buksz? Vagy a szerelem vakmerő hősei, kiket nemértékel egy nagyő se itt, ha nem elég hasznos! 
Hogyan kell hát élnünk? Mit nevezzünk jónak, hogy bünhődni ne kelljen, se gúsbakötött vágyakkal félnünk? Se olyat tennünk, mivel mások poklát írjuk, se mégsekéjebb élők életét vennünk! Hogy ne kelljen ártarlan csalókként szenvednünk!
Merre mennyünk, merre tovább? Emberi iskolánk tanévei lassan lejárnak. Se jó, se bűntelen, se vágytalan, se álszent gonosz, se becsületes bűnöző, se Istent kereső lelki szeretők nem lettünk! Csak maradtunk akik mindig is voltunk. Nam tudjuk kik. Kik ha lehet boldogok lennének, s ha továbbra is lehet, lennének.
Á! A fenébe mindezzel! Elég ha elhiszed, hogy mindez teljesen felesleges! Mert ott van minden ami kell, ami jó, és ahol mi is azok vagyunk. Akik. És nem kell hozzá más, csak egy kevés odaadás, és még annyi, hogy addig itt is ugyanúgy legyünk otthon!         


MINDENKI TÁRS       

Az elme az az illúzó, ami kitölti azt az űrt, ami akkor keletkezik, amikor elfelejtjük mi a valóság! És ez az űr, ez az Űr!
Kutyatestben orral szemlélődő izgága tudatlanság. Amott éppen eledelét elköltött másféle, szabadabbnak tűmő lénytárs pihen e menedékben, s érti hogy nem ellensége az én ittlétem. De a talpam alatt hintázó fűkalászban is valaki épp megkapaszkodott, s ugyanúgy mint én örökké él, s őalatta egy másik társ, hangya szerepéhez híven keresgél. Én meg megint nem találom a jót, s kesergek mily elérhetetlen az a mifélénknek. 
Csak mindenféle hatókkal kutatom a végtelen gyönyörvalóság árnyékmorzsáit, s ha oly ritkán megkapom, megnyugszik lelkem, ami nincs mert az én vagyok, hogy igen, a világ ilyen. S ez nem az. Minden más csak a nemaz. 
Drága tér mely fűszálakat s gaznak vélt nemes lénytársakat ringatsz, s kin elnyúlik tudatom a végtelen felé, mondanám, hogy ne legyek, de úgy sem enged ahogy haza sem. Hát árnyéka lábnyomait félholtjozanúl tovább keresem.    



   
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
zivatarfelho · 1 hete
Imadom...