Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
amugyvagy

4. A KAPCSOLAT

F.A · 1 hete
ELSZAKADVA      

Fullasztó hőség van, amiről azt mondtam, ha eljön nem kívánom vissza a telet, úgyhogy azért sem szenvedek. Bár esélyem nem sok maradt, azért is remélek. E pihegő testtel kivánszorgok a forró és szép ég alá, s árnyékos, valamiféle zőld szőnyegnövényen elfektetem. A zsenge és oly tiszta főldszörzethez a még gyengébb bőr hozzásimúl, de alig bírja már saját közegét. A semmi is szúrja és csípi. Mégsem zavar annyira, a nyikorgó csontok mélyéről csak mosolygok rajta. Élvezem a hűsítő szellőt, az églámpát ahogy kéken ragyog, és hogy régóta tudom már tényleg vagyok.
Érzem ezt a szerkezetet, érzrem hogy szerkezet, és azt is hogy e földhöz tartozik. Része, s terméke ezen legfelsőbbtől megkapott, milliárd életeken visszaélt energiának, és a lehetőségnek, hogy újra próbálmozhassunk. Hátha most sikerül. 
Nem állok nyerésre. És másokat is csak szakadék felé látok menetelni. Repülőkkel, autókkal, munkásjáratokkal, csontmerevítésű agyondekorált elmeálomokkal. Végeláthatatlan és fájdalmasan unalmas magyarázatok, előadások, tankönyvek, iskolák, tudományok, kutatóközpontok, gyárak, társadalmak, bolygók, univerzumok, s mindezek sosemvoltá váló történelmei, mind csak azért, hogy hogyan ne kelljen megtudni azt, hogy semmi közünk ehhez az anyagból gyúrt, vágyakkal etetett testhez és műtudathoz! Mert akik vagyunk valójában, azt sosem érdekelné e megannyi furcsa, elmékben és testekben turkáló ócska élvezet. Annyira beleőrűltünk ebbe, hogy mindent kitalálunk, csak ne kelljen önmagunknak lenni. Kitaláljuk hogy nincs is, hogy csak e beszélő hús vagyunk, hogy úgyis mindjárt elvész, hogy a nemlétező élvezhető, hogy majd egy nagy Istenvarázsló jobb helyre varázsol minket ha akar, csak ki tudja mire vár. Közben ez a kis szél is megállt. S e test mégsem annyira kompatibilis e tönkretett klímával, s mégkevésbbé velem. S töprengésre késztet, hogyha ezen ideiglenes szerkezet, része s terméke e kozmikus energiának és világnak, akkor én magam vajon milyen létézésnek és valóságnak vagyok a része?!        


VILLÁMKÉRDÉS       

Elinduljak-e?
Kiment a lámpa az utcán, de csak nekivágtam mondván nemállhat e vak univerzum sem söröm és önnön magam közé. Azt hittem hogy ismerem az utat, de nem, ezért lestem a villanatot, hogy becélozzam a járdát.
Diadalmasan hazafelé kérdem e bársonysötét végtelenterű hétvégét: minek s kinek írjak? Najó íme hát. Mert láttam ahogy a szobák kitartottak az ilyesztő égi robbanásokban is, és bizakodva világítottak. Bíztak abban hogy holnap jobb lesz, hogy lesz, hogy megszokott e világ, s hogy megszokta őket magában az is. ( Vagy ő, bocsánat szebb jövő! )      


ÖRÖKKÉ NEM

Egyszer rá kell szánnunk magunkat, egyszer el kell hagynunk e testeket, de nem így!
Egyszer nem fogadunk el namégeggyet, egyszer nem kell a nacsakmégegyszer. Egyszer nem kell a namégegykicsit, nem hallja meg többé valódi fülünk. Egyszer szívbe olvad az, s csak azt hallja majd suttogva: merre, hol vagy?!
Egyszer szembe kell nézni azzal, hogy nem tudunk szemébe nézni, de nem bírunk mást látni sem. Mert kínos kín, hogy bárcsak ne lennénk ily leesett szeretők, de nincs mit tenni, muszály lenni s nélküle már nem lehet. 
Mert egyszer nem mondjuk többé neki, hogy nem. 


MINEK        

Szomorú tájak figyelnek, éhes állatarcok remegnek, de én hitvány társ vagyok nekik. Mit tenni akarok jót azt hiszem hogy art, de csak árt.
Minek oly szentekről hallanom akik teljes létüket Istennek adták, ha nem fogadom tanácsukat!
Minek oly szentekről hallanom kikért Isten bolygókat zúz vagy emel föl, ha példájuk unott mesék nekem!
Minek oly szentekről hallanom kik rovarnak sem tartják magukat, de Isten lábukat mossa két kezével, ha dicsőségüket nemértem!
Bármit is minek keresek, ha én árnyékukra mászott féreg sem lehetek! Méltatlánságom miatt.
Küzdködő köpködő életek harcai, felvilágosúlt tudatok kudarcai, dekoncentrált traszcendeciák halálra únt tanai, háborús könnyekkel hiába pucolt, játékokba merülve halállal dacolt, modern emberek mai, semmit sem tanúlt korai, korai örömünnepein néha megemlítik hogy van az Isten! De hogy ki ő, s minek említjük?! 
Hát én loptam inenn onnan, mendenhonnan, a lehető legszebb virágokat mit tudtam, de küszöbének távoli látványán hasalva szégyelve dobtam el remélve, hogy nem látta ócska száraz gazaim. Hogy a lábtörlője körűl ragyogó szent virágok fényében nem tűnt fel, hogy e nevetségeshez is kevés, hogy tűnt gyorsan tova el. Jobbha tiszteletet színlelve máshol hever.
Csak eressz gyorsan tudatot maró való!
Had pihenjek aludjak vissza én, ki mégiscsak túlnagy útba fúlt, és sajnálja hogy ily tudatlanúl valóságod lábnyomai közé húlt.          
 ( S utána óvatosabban lazúlt. Mert vagy beállsz az örök sorba, vagy beállsz. )


TÚLKORA ŐSZ       

Már megint ez a fura koraősz! Az merész, mikor egy pillanatra azt hiszed örök vagy, vagy oda mész.
De csak elferdűlt mámortekintetű szőlőlevélmaszkokon figyelő, hűvös napfénynyalábok nyaldossák arra emlékező, de emlékkenő, s valami emlékmezőn hempergő szívemet. 
Tudod, mikor műanyagkék égmosolyára legyintessz, s ő is valószínűleg poénra veszi és reagál, s te tűdődbe szívva lehelletét, csak egyszerűen átsétálnál! 
A valódi világba.       
    

OK        

Úgy tűnik hogy a világ nem egy rakás proton és elektron amelyek akkorát robbantak, hogy most szexuális problémmákkal küzdenek, és ha néha kibékülnek furcsa kérdéseket szülnek!
És oda se lehet így beszaladni, zsebbe lapuló önös kéjekkel, mert az az Isteni hely egyidejűleg azonos is mindennel, mert hogy kiterjedése kell hogy legyen, beleértve az efféle bulikat is, ( mégha irigységet sejtetőn, létezést fejtetőn szabadjára engedtetett akaratunkal eltorzítva is ), de benne létezik, e feldúlt dualitás, és nem biztos, hogy a jelen uralkodó, őelőle bujkáló, helyette magyarázó vallások, kielégítő megoldással rendelkeznek, noha néha igyekzenek!          


DE HONNAN VEGYEK?        

Oly sok felbecsülhetetlen értékű annyiminden válik sorvadó torzulássá! Fájóvá, tudatlanná s végül sosemvolttá!
Csak azért mert az nincs benne! Az a bizonyos tudjuk mi, de mégse, s nem is tudható. Ami mindent megtart, s örök értelemre emel! Bennünk is ott van. Csak még elhalón hever. S ezért vagyunk mi is olyanok. Lényegüket vesztett halandó lények, kiknek éltük se jobb, mit anélkül hissznek annak, mit nélküke próbálnak élni. De ez nem az a szeretet, amit önnön önös, őrűlt önmagunkért, a világból szépen vagy durván ktiépve, szanaszét élvezve ki és elhasználva annak képzelünk! Az nemez! Az nincs itt! Ebben a világban mit valóságnak hiszünk, de ez nemaz! Mert nélküle ő sem akar itt lenni. S mi sem akarnánk ha tudnánk. Hogy mi az hogy szeretet. 
Hiába léteztetünk csak is azért, hiába létrehozó okunk csakis az, hiába vagyunk semmi másra alkalmasak! Mi most mára honnan vegyük már elő? Mi mostanra csak meg, s elvenni tudunk. Oda adni nincs már mit, s nincs már kinek.

 
BOGRÁCSOZÁS AZ ŰRBEN

A bográcsozás, és a tábortűz nem csupán egy jópofa szórakozás! 
Erdővé vált társak közeli árnyain, de nem baj ha csak odaképzelt vendégségében, egy kis tisztázatlan tisztáson tüzet rakunk! Ő ( a tűz ) ha figyeled, mindíg időnemszegte, örökké lelkes fitalos hangulatban ropja táncát! A fák adta hasítványokon, vagy épp egyéb nemörökbe tervezett bútormaradványokon. De ez nem komolytalanság, s nem is bú tor! Lenyugodott és felfigyelt megpihenése az örömnek! 
Nem is tudom mit akartam mondani, elkómázta e borral leöntött eszem. De tuti hogy nem akartam semi olyat, ami nem az örökkrel incselkedik. 
Ám a lassúló, hűsáramlatba olvadó lélegzet, mit drága Napunk takarólebbenése legyezett felénk, s a kis résre hagyott holdablak, na meg a csillagokat remegtető tücsökcsörgés csak csak visszavisznek egy réges rég elfelejfett, igazi józanságba! S már tudom mit akartam bölcselezgetni. Hogy ajándék! A Tűz a kaja az est! Jó, meg a test, de ne tereld már arra megint, mert hidd el gyorsan leég!
Ajándék mindez arra, hogy most dumáljunk egy jót. Na most elmondom neked mit gondolok, s hogy szerintem mit tanítottak nekem erről az egészről. Igen erről! Netán van másik?
Ok! Hát legyen a téma Krisztus!
A színe előtt! S a vérző kereszt előtt. Leborúl sok sok milliárd lélek, kik óceánt alkotnak az univerzumban. Befedettek, elesettek voltak, de már nem. Te viszont sajnos még nem e tengerben fürdőzől. A végtelen tiszteletet ajánlók végeláthatatlan óceánjában! Te csak arra jártál véletlenkedve, egy időt, teret mindent áthágó ultramodern űrhajóval. De már azért megébredve, mert már nem az álomba akard őt lehúzni, hanem te akarsz onnan kijönni, s a helyedet keresed e tiszta tömegben. Ám nem férsz be sehova. Szerinted sem. Egyszercsak megpillantod a gyülekezet végét. 
Előszőr nem, de aztán meglepődve úgy érzed itt sincs helyed. Itt már a szíved intelligenciája is kevéske, s valami másféle furcsálkodás nyom barackot a fejedre! Ahogy a lemaradottakat szánva keresed helyedet, észleled, hogy tévedésekbe kezdesz tévedni! Majd megpilantod az utolsót, ki legvégén borúl, sejtelmesen burkolózva a végtelen tisztelet leplébe, kissé leszakadva mindenkitől. 
Elveszted helykeresésed, s még e gombmenyország is a játékos keggyel azonosúl, és szemedet piszkálja ahogy méltetlan mélázól.
Töprengve toporzékol áloműrhajód.
Aztán vagy túlzó látomás, vagy csak a te elméd más, de az az egy leszakadt, nem is oly szakadt, mintha nem csak Jézusnak, de az összes többihez is borúlna. S csak szíved valója omlik, mikor a robotpilóta vissza indulna. 
De végül nélküled megy. 

Mert már tudod ki ő!


Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!